VALAMI NAGY BAJ VAN VELEM

Mostanra bizonyossá vált, hogy nagy baj van velem: nem tudok hinni. Hosszú folyamat eredménye ez az állapot. Még kisgyermek koromban kezdődött, amikor boldogan vártam a Nyuszit, Mikulást, Jézuskát… Aztán szép lassan kiderült, hogy becsaptak. Onnantól gyanakodtam a felnőttekre, hátha a többi dologban sem mondanak nekem igazat.

Iskolás lettem és persze kisdobos, majd úttörő. Megtanultam számolni, olvasni, írni és akkor minden rendben volt. Megtanultam, hogy a szovjet-magyar barátság örök és megbonthatatlan, hogy április 4-e a Felszabadulás Ünnepe, de lelkesen ünnepeltük a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóit (novemberben), a Tanácsköztársaság dicső napjait és persze május elsejét. Történt akkoriban, hogy a falunkon átvonuló szovjet konvojt irányító katonákkal szóba elegyedtünk, csillogtatva oroszórákon megszerzett tudásunkat, jelvényeket kéregettünk. Látván ezt Nagyapám magához hívott, és nem túl barátságosan figyelmeztetett, hogy nem helyénvaló a barátkozás, ugyanis ezek a katonák se nem felszabadítók, se nem barátok, hanem megszállók. Ezen megdöbbentem, de aztán több részletben, lassanként kialakult a kép az orosz katonák 45-ös davaj-, és dévajkodásairól. Már látom, abban az időben Nagyapám komoly oktatást tartott nekem az Igazságról. Megtanultam a Magyar Hiszekegyet, a Csonka Magyarország nem ország… versikét és minden oktatás („beszélgessünk fiam….”) végén elhangzott: ezekről csak itthon beszélünk, sem az iskolában, sem a haverokkal, de sohasem ám, mert jön a fekete autó és apámékat elviszi. Nem értettem, de tartottam magam az ígérethez. Kezdtem felfogni, hogy vagy többféle igazság van, vagy az egy igazságnak többféle arca és feltétel nélkül már nem tudtam hinni.

Aztán a sokféle iskola, munkahely, a megismert sokféle környezetből érkezett ismerős, barát sok olyan ismerettel látott el, hogy már teljesen összezavarodtam. Dolgoztam inkább éjjel-nappal, hogy a családomnak jobb élete legyen.

Jött az úgynevezett „rendszerváltozás”. Szétesett a nagy Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia. Új Európa térképpel ismerkedtünk, de érthetetlen módon Magyarország térképe változatlan maradt. Igen, a „szabadon választott”, „független” „magyar” kormány nem óhajtott sem határainkkal, sem a ránk erőltetett adósság átütemezésével foglalkozni, privatizáltak (raboltak) inkább éjt nappallá téve. Csalódtam, mert ezt hittem, vagy inkább csak reméltem.

Később úgy hozta az élet, hogy öt évet tölthettem Székelyföldön, a székelyek közt.

Találkozhattam olyan emberekkel, akiktől sokat tanultam a székelyek, magyarok eredetéről, hallottam ősi történeteket, olyasmikre nyílt a szemem, amikről addig nem nagyon hallottam, vagy ha hallottam is, átsiklottam felette.

Bizonyossá vált, hogy nem vagyunk finnugrók, a székelyek bár magyarul beszélnek, nem magyarok (hétmagyar!), hanem a hunok egyenesági leszármazottai.

Betegségem ezidőtájt kezdett kiteljesedni. Mert hogy is van az, hogy a Magyar Tudományos Akadémia (se nem magyar, se nem tudományos) a mindenkori politikai hatalom megrendelésére gyárt „tudományos” bizonyítékokat az épp aktuális (magyar) őstörténeti verzióra. Azokat a történészeket, antropológusokat, genetikusokat, nyelvészeket stb, akik mást állítanak, sőt bizonyítanak, meg egyszerűen elhallgatja, esetleg elhallgattatja, a tárgyi bizonyítékokat, leleteket eltünteti.

El kellett kezdenem szisztematikusan gyűjteni az „állításokat” és a bizonyítékokat. Itt jött a legnagyobb baj, mert rá kellett jönnöm, hogy mélységesen mély hazugságban élünk. Az utolsó „ruszki” katona távoztával nem szűnt meg a megszállás, hanem új, rejtőzködő, magyarnak álcázott megszállók, helytartók, felvásárlók telepedtek ránk és ezek nem fegyverrel, hanem sokkal aljasabb módszerekkel uralkodnak rajtunk.

Gyűjtöttem az információkat és bár már nem hittem, de reméltem, hogy valaki előbb találta fel a golyóstollat, mint hogy Anna Frank naplóját megírták, hogy nagy ünnepség keretében újratemetjük Petőfi Sándort, hogy a magyar nép kikényszeríti épp aktuális kormányzatától a magyar érdekek képviseletét.

De csalódtam megint és azóta már nem hiszek.

-Nem hiszem, hogy „ Magyarország jobban teljesít”, mert látom, hogy napról-napra rosszabbul élünk.

-Nem hiszem, hogy az az ember, aki egy „soros” nevezetű lény pénzéből végezte felsőbb iskoláit külföldön és lett országunk „szabadságharcos” miniszterelnöke, hasonszőrű társaival egyetemben népünk érdekében tevékenykedik.

-Nem hiszem, hogy a belőlünk élő cigányhordákat nekünk kell eltartani és nem lehetne őket munkára kényszeríteni.

-Nem hiszem, hogy a dicsőséges Pozsonyi Csata évfordulóját homokos sapiensek vérlázító vonaglásával kell (persze közpénzből) ünnepelnünk.

-Nem hiszem, hogy népünk legnagyobb tragédiáját Trianont nem gyászolni, hanem ünnepelni vagyunk kénytelenek.

-Nem hiszem, hogy bűnös nép vagyunk, akinek míg világ a világ vezekelni és persze kárpótlások tömkelegét fizetni kell pont annak a népnek, aki mostanában (egyébként mindíg..) csecsemőket, nőket, öregeket pusztít el, mondván harcol a terrorizmus ellen.

-Nem hiszem, hogy nem lehetne megírni az igazságot Tiszaeszlárról.

-Nem hiszem, hogy nem lehetne országunk parlamentjébe kizárólag felelős, egyéni, visszahívható képviselőket választani a jelenlegi pártok helyett.

-Nem hiszem, hogy a választójogot nem kellene feltételhez pl. minimális iskolai végzettséghez kötni.

-Nem hiszem, hogy a „rendszerváltozás” óta először nem kellene ismét leltárt készíteni a Nemzet Vagyonáról, azt összevetve az utolsó leltárral. Majd a hiányzó javakat a „résztvevők” teljes vagyonvesztése árán is visszavenni, szóval: ELSZÁMOLTATNI!

-Nem hiszem, hogy nem lehetne nemzeti vagyonunkat és egyáltalán nemzeti gazdaságunkat újra a Szent Korona hatálya alá helyezni.

-Nem hiszem, hogy ne lenne égető szükség egy jól felfegyverzett, jól kiképzett és jól vezetett Magyar Honvédség felállítására

-Nem hiszem, hogy míg a nyíltan magyarellenes erők több médiumból ontják ránk uszító eszméiket, etetik velünk a szellemi és kulturális szemetet, a magyar nemzeti érzelműek egyetlen tv-csatornát sem birtokolhatnak.

-Nem hiszem, hogy a már ledöntött és a még eltakarításra váró marx, engels, lenin és a hazaáruló károlyi szobrok helyett ne lehetne emléket állítani Árpád vezérnek, Mátyás királynak, Dózsa Györgynek, vagy akár a hős Rongyos Gárdának.

-Nem hiszem, hogy a Magyar Nemzeti Bankot (se nem magyar, se nem nemzeti) a 100%-os tulajdonos Magyar Állam ne vonhatná ellenőrzése alá.

-Nem hiszem, hogy közjogi méltóságainknak nagy egyetértésben deklaráltan magyargyalázó, nemzet és hazaáruló személyeket kell kitüntetni, előttük hajbókolni, míg valódi nagyságaink elhallgatásra kerülnek.

-Nem hiszem, hogy az Oktatásügynek nem oktatnia kellene (nem „roma kultúrát” és (zsidó) holokausztot, hanem az igaz magyar történelmet, megkövetelni a helyes magyar nyelvtudást, az irodalomban spirók, kertészek, esztárházyak helyett Wass Albertet, Nyírőt, Tormayt, szóval Magyar Irodalmat tanítani és egyáltalán arra törekedni, hogy az iskolákból a maguk múltjával tisztában levő és arra büszke hazafiak kerüljenek ki; hogy az Egészségügynek nem gyógyítania kellene nem pedig kivetnie magából olyan példamutató nagyságokat, mint pl. a kizárólag gyógyítani akaró Dr Papp Lajos szívsebész professzor úr.

-Nem hiszem, hogy nem lehetne kilépni az Európai Unióból és a NATO-ból, építve végre egy valódi szövetségesekre támaszkodó, önálló, független Magyarországot.

-Nem hiszem, hogy nem lehetne (legalább) ezeréves múltunkra, kultúránkra, hagyományainkra támaszkodva igaz magyar útra lépni.

Folytathatnám, de félek sosem lenne vége.

Te már néhány éve úgy határoztál (nem kalandvágyból), hogy elhagyod ezt az országot. Most már idegen földi otthonod falán lobog a Turul Nemzetség ősi zászlaja, idegen utcák idegen népe csodálkozik rá rovásos „magyar harcos” ruháidra. Megértelek. Te hamarabb jöttél rá, hogy ilyen országban nehéz, sőt lehetetlen élni. Mert a Hit maga az élet. Ha legalább abban lehetne hinni, hogy az a még megmaradt, szétforgácsolt, peremre szorított nagyjából egymillió főre tehető magyarérzelmű igaz ember összefog valamikor és ha nem is a Kárpát-Medencében, de valahol újraépít egy új Hazát. De ebben sem lehet hinni, mert szinte lehetetlen ennyi embert összefogni egy alkalmas vezető nélkül, ilyen pedig még nem született. Meg aztán ők is ragaszkodnak nehezen megteremtett egzisztenciájukhoz, a Tanyához, Jurtához, Kis Gazdasághoz, a kis kulturális körhöz, amit sikerült megteremteniük. Nem tudják talán, hogy egy árvíz, földrengés, esetleg bombatámadás ezeket az értékeket másodpercek alatt képes örökre eltüntetni. Csak a HIT az állandó és most nem valamilyen vallási hitre gondolok, vagy nem csak arra. Hit a magyarságunkban, kultúránkban, hagyományainkban, ősi mesterségeinkben, rováskultúránkban és főleg: maradéktalanul egymásban. 

Az a maradék pár millió agyhalott véglény pedig, aki ebben az országban él (nem számolom azt a közel másfél millió söpredéket és a kiszolgáló kollaboránsokat, aki bár beszél magyarul, területünkön él, élősködik, hatalmaskodik, származástól függetlenül semmi köze a magyarsághoz), oly mértékben hagyta magát elbutítani, hogy ha naponta nem kapja meg testi és szellemi moslékját, önként lesz képes magyarságát feladni, csak hogy a szennyhez hozzájusson.

Én a Hitetlen, magamra maradtam.

Úgy látszik keresnem kell egy olyan országot ebben a világban, amit még neoliberalizmus, „polgári demokrácia” nem fertőzött, ahol a nép a saját nyelvében, kultúrájában akar élni és fejlődni. Olyat, ahol még fehér a fehér és a fekete sem valami más. Egy ilyen országban még hátralevő életemben talán hasznos résztvevő lehetnék, de mindenképpen nyugodtan halnék meg abban a tudatban, hogy nemzetárulók nem gyalázzák majd az emlékemet.

Csonkamagyarország, 2014.