Még az elmúlt év novemberében megkaptam az értesítést, hogy 2012-decemberében benyújtott kérelmemet, magyar útlevélre kedvezően elbírálták, és az elkészített okmány átvehető személyesen, a soproni okmányirodában ahol azt benyujtottam annó. Gyorsan cselekedtem, és azonnal levelet írtam a hivatal részére, melyben megköszöntem, hogy végre elintézték az ügyemet. Megírtam továbá azt is, hogy mivel közelednek az ünnepek és az év vége, a kész okmányt csak az új év első heteiben tudom átvenni. Pár nap után megkaptam a választ, melyben megírták a nyitvatartási időt, és mi módon vehetem át az okmányokat.

Ahogy elterveztem, az új év második felében átutaztunk Sopronba. Annó még az euró bevezetése előtt, szinte havi rendszerességgel jártunk át Sopronba. Ellentétben a legtöbb osztrákkal, mi nem bevásárolni jártunk át (azt is, de csupán csak azon ízek miatt, amiket nem lehetett akkoriban még kapni a „császárvárosban”) henem némi kulturális és kulináris élményért. Aztán ahogy múltak az évek és megjelent az euró mint új fizetőeszköz, úgy kezdtünk elmaradozni. Pedig Sopronban volt szinte minden. Remek szinház, melynek igazgatója Mikó volt, kiállítási termei, és olcsó de igazi jó magyar ételeket felszolgáló éttermei. Sőt megépült a Pláza, ahol még mozitermeket is nyitottak. Mára mind ez csak nosztalgia. Az annó menő fogászati turizmusnak is beáldozott. Ma több mint kétszáz fogorvos működik a városban, de csak nagyon kevés az olyan, akik valóban képesek még meg is élni ebből. A sok kis butik is bezárt, ahogy az éttermek nagyrésze, csődbe ment a vendégek elmaradása miatt.

Útlevelek, identitások.

Az okmány iroda, mint mindig most is tele volt. Sorszámot vettünk és türelmesen vártunk sorunkra. Meglepően gyorsan, alig harminc perc várakozás után, sorra is kerültünk. Az ügyintéző, két lezárt borítékot tett le elénk. Egyiken az én nevem, másikon a feleségemé állt. Kibontottuk és végre kézbe vehettük az európai uniós magyar útlevelünket. A hölgy felkért minket, hogy ellenőrizzük a beírt adatok helyességét, majd aláiratta az átvételi elsimervényt. Ezután nem győzte eleget mondani, hogy ne haragudjunk meg az ügyintézés gyorsasságán, de értsük meg ebben ő nem vétkes, mivel Budapesten intézik az összes adminisztrációt, ő csupán csak továbbította a kérelmet. Megnyugtattam, hogy nem rá vagyok dühös az ügyintézés miatt, azon sem vagyok meglepődve, hogy újra „magyarosítani” kellett minket, noha Magyarországon születtünk és magyar szüleink voltak, akik szintén Magyarországon születtek.

- 2023-ig érvényes az útiokmány,–mondotta.

- Oh,micsoda előre látás, hagytam jóvá. Tudja már hatvan után az ember úgy gondolkodik, hogy na ha megélem még a hetvenet is akkor igazán szerencsés ember vagyok. Pláne annak ismeretében, hogy az a pár kórság amiket az idők folyamán összeszedett az ember, nem tesz e be váratlan dolgokat, és emiatt a hetven sem lehet biztos.

- Ugyan már, ne mondjon ilyent hiszen van biztosan jó nyugdíjuk, és az orvosi ellátás is jobb mint itten. Én sem vagyok messze a hatvantól, de nyugdíjam nem lesz és dolgozhatok akár hetvenig is ha nem akarok az utcára kerülni és éhen halni. Mert mi más várna rám? Ha innét kitesznek nem kapok anyit, hogy abból gondtalanul megélhessek. Még a rezsimet is alig bírnám kinyögni belőle. A privát megtakarításom, amit szerencsére nem fektettem semmilyen nyugdíj pénztárba mint sokan, sőt állami értékpapírt sem vettem, az cirka három évre ad kitartást. Ennyi az ennyi. Nem erre szavaztunk annó, amikor mindent beigértek nekünk, és ugyan úgy semmit sem tartottak be mint mindig. Még egy fontos dolog. Itt a szomszéd irodában gyorsan leregisztrálhatnak, mint külföldön élő magyar állampolgárok részt vehetnek az idei választásokon.

- És milyen minőségben? Mert se pénzem, sem támogatottságom, na meg minimális hozzáértésem van csupán a dolgokhoz. Na meg itt sem élek.

- Mint szavazó! Csak listára szavazhatnak persze, de az is számit ám sokat.

- Nem hiszem, hogy élni fogunk a lehetőséggel, de köszönjük a figyelmeztetést. Hölgyem, ne gondolja, hogy kint, a volt határ túloldalán jobb. Hasonló gondok vannak ott is. Lassanként már szinte semmi különbbség nem lesz. Maximum a minőség, a mennyiség. Maguknál a nyugdíj átszámítva olyan három-négyszáz euró. Odakint ez olyan hét-nyolcszáz. A megélhetéshez kevés, az éhendögléshez sok. Az orvosi ellátás valamivel jobb, de a gyógyszerekért ugyan úgy fizetni kell. Szóval ott sem kolbászból van a kerítés.

Miután elbúcsuztunk, az állomásra mentünk, hogy minél hamarabb visszaérkezhessünk Bécsbe. Étterembe nem akartunk beülni, noha pár még kellette magát, de az áraik nagyjából megfeleltek egy bécsi étterem árainak. Igaz más ízeket szolgáltak volna fel. Az állomás aulájában egy hatalmas nagy plexi gyüjtőládán akadt meg a szemünk. Odaérkezéskor valószin elkerülte a figyelmünket. Telis tele volt különféle értékű bankjegyekkel, és körben megrázó képek. „Adakozzon az éhező gyermekeknek. Senkit sem hagyunk éhezni, és ehhez kérjük az ön segítségét. CARITAS HUNGARIA.” Előkotortam egy ötszázast és a maradék fémpénzekkel együtt beleszortam a hatamas perselybe. Ilyen sem volt Magyarországon az elmult harminc akárhány évben. Mindig is voltak szegények, de gyermekéhezés ilyen fokon még nem, ha hinni lehet a tablón kirakott képeknek. Márpedig, a CARITAS ritkán szokott valótlan képeket leközölni. Na ebbe is megütjük az EU előírásait, ha másban már nem is. Csak ennél rosszabb ne legyen.

Avi ben Giora  

Forrás:  http://kanadaihirlap.com/2014/01/17/ujra-magyar-lettem/