Dávid Ferenc kövén ülve a Kolozsvár Belvárosi Unitárius Templomban

Interjúalanyunk vegyes családból származik. Édesapja egy Lehliu (Calarasi megye) melletti telepen született, édesanyja Csíkdánfalván. A Homoródalmással való kapcsolata onnan ered, hogy anyai ágon oda kötődik, a család többi tagja, a közelebbi és a távolabbi rokonsága zöme ma is itt él. Vladimir Paduraru július utolsó vasárnapján konfirmált a homoródalmási unitárius templomban.

Gyermekkora nagyobb részét Bukarestben töltötte, hiszen ott született, ott élt a családjuk, de a nyarakat – kisgyermekkorától kezdve – többnyire Almáson, odavitték a szülei, s amikor nagyobbacska lett, már egyedül utazok vakációzni. Villamosmérnök, elektronika szakon végzett a Bukaresti Műszaki Egyetemen. Érett felnőttként ismerkedett meg a magyar nyelv szépségeivel és az unitárius vallással. Homoródalmás ma számára a világ közepe.

– Mikor járt először Almáson? Melyek az első élményei?

– Legeslegelőször valamikor az ötvenes évek elején jártam itt. Az első emlék, amely beivódott az emlékezetembe az a szekérrel való utazás. Oklándról jöttünk felfelé Almásra. Az út mellett levő almafák leptek meg, érett almák csüngtek az ágakról. Olyan élmény volt, amilyent én addig, fővárosi életem során el sem tudtam képzelni. Már akkor és a későbbiekben is bőségesen fogyasztottam onnan a gyümölcsöt, s nem bírtam betelni az ízével. Aztán az igazi örömök következtek, amelyekkel a falusi élet során találkoztam. Mivel édesanyám innen ment „világgá”, s itt sok volt a rokon és az ismerős, a nagyszülőkhöz, a nagynénikhez úgy jöttem, mintha haza jönnék. Nem volt házunk akkor a faluban, de a rokonok mindig nagy szeretettel fogadtak.

– Ha összehasonlítja az egykori falut a maival, milyen különbségeket lát? Pozitív változásokat észlel? Esetleg az az érzése, hogy Almás ma teljesen más?

– Ha arra gondolok, hogy akkortájt a községben, ahová egy hallatlanul rossz úton érkeztem meg, amilyent el sem tudtam képzelni Romániában, ha arra gondolok, hogy akkor elektromos áram sem volt, s az emberek majdnem kizárólag földművelésből és állattartásból éltek, akkor a mai helyzetet nem lehet összehasonlítani az egykorival. Az örvendetes civilizációs változások mellett jól esik látni, hogy kezdik az emberek újra benépesíteni a falut, és láthatóan fellendült az építkezési kedv is.

Húgával az almási templom piacán

– Hogyan történt az első találkozása a magyar nyelvvel? Kisgyerek korától második anyanyelvként használta vagy külön erőfeszítésébe került, hogy magyarul is megtanuljon?

– A magyar nyelvvel itt találkoztam, kisgyerekként, amikor hazajöttem, mert Bukarestben a ritka kivételektől eltekintve, amikor nagynéném vagy más rokon látogatta meg édesanyámat, általában románul beszéltünk. Mivel az iskolában magyarul nem tanultam, megkeresztelve sem voltam, kimaradtam a vallásgyakorlásból is, úgyhogy a mai napig nem merem azt állítani, hogy a magyar valóságosan is a második anyanyelvem. Még nem az. Furcsa, de az történt Almáson, amikor hazaadtak engem, hogy magyarul tanuljak, a gyermekek, akikkel nagyjából egyidős voltam és naphosszat együtt játszottunk, mindannyian románul szerettek volna az én segítségemmel megtanulni. Nyilvánvaló, hogy ez akkor számomra kényelmesebb volt. Hathatós segítséget a nagybátyámtól kaptam, amikor már nagyobb voltam – a hatvanas években –, meggyőzött, hogy állítsak össze magamnak egy minimális szószedetet, amely aztán a külföldi útjaimon, Magyarországon hatékony segítségnek bizonyult.

A konfirmálás után virágcsokrokkal, egyedül...

A vágy, hogy rendesen megtanuljak magyarul és ez a nyelv valóban második anyanyelvemmé válhasson, eléggé későn, akkortájt tudatosult bennem, amikor valóságosan is „megjelentek” bennem a székely gyökerek, amikor az „Unitárius Ösvény” jóvoltából a lelki életem is a megfelelő mederbe terelődött. Akkor kezdtem alaposabban tanulmányozni a magyar nyelvet, amikor már nagy szükségem volt rá, amikor a kilencvenes évek második felében úgy Almáson, mint Bukarestben járni kezdtem a magyar istentiszteletekre. Időközben elvégeztem egy magyar nyelvtanfolyamot is, amely által megfelelő szintre jutottam, úgyhogy ma elfogadható szinten tudok írni és olvasni. Itt meg kell említenem, hogy ezt a nyelvet soha nem tekintettem idegennek, úgy fogtam fel, hogy az elődeim nyelve, csak a körülményeim engem folyton akadályoztak abban, hogy anyanyelvemként használjam, innen származik a töretlen és kitartó közeledésem a magyar nyelvhez és kultúrához.

– Mennyit tartózkodik újabban Almáson? A hétköznapi munka még mindig Bukaresthez köti?

– Mivel nem vagyok nyugdíjas, csak a szabadidőmet tudom Homoródalmáson tölteni, Bukaresthez köt a munkám. Ez a falu azonban az önazonosságom fellelésének a helye, egyfajta menedék, ahová vissza tudok vonulni, az a hely, ahol az örök nyughelyet is készítgetem magamnak. Ez a falu az a kisvilág, amelyhez magam is tartozom.

– Úgy érzi, hogy sikerült székellyé válnia vagy még sok a tanulni valója?

– Erre a kérdésre azok tudnának helyes választ adni, akik jobban ismernek. Én személy szerint erre törekszem, a teljes beilleszkedésre, s szeretném, ha ezt mások is így látnák. Mindenesetre én lélekben székely vagyok, s ha mégsem vagyok az, akkor senki és semmi vagyok! Biztos, hogy tanulnivalóm még bőven van, mert ifjú koromban nem részesülhettem nemzeti nevelésben.

– Mikor vált fontossá Ön számára az unitárius hit? Hogyan érzi most magát felnőttként, hiszen konfirmált, azaz teljes jogú tagja a gyülekezetnek?

– Körülbelül 1996 óta járok rendszeresen az istentiszteletekre. Az itt eltöltött viszonylag hosszú idő alatt soha nem éreztem, hogy hátrányosan megkülönböztetnének amiatt, hogy nem beszélek jól magyarul. Most már unitáriusként is helyem van, a hit által is felnőtté váltam, de – őszintén mondom – nem hiszem, hogy a fogadalomtétel által valami különleges jogot nyertem volna, inkább a kötelességeim gyarapodtak, az igazi célom azonban az volt, hogy semmiben ne különbözzek a falus- és hittársaktól, akik átélték már a hitbeli megerősítés örömét.

– Büszke a megtalált gyökerekre?

– Nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem, hogy büszke vagyok. A büszkeségem bizonyítékai azok a jelképek és tárgyak, amelyekkel a hétköznapi életben is körülveszem magam: a székely zászló, amelyet kitűztem a házamra, a két székely kapum, amelyekre különösen büszke vagyok, a nagyapám emlékére állított kopjafa, hiszen őtőle örököltem az almási bennvalót.

– Van önnek székely hitvallása? Hisz a székely jövőben, abban a tervben, hogy egy enklávéban vagy egy különleges státuszú autonóm tartományban maradhat fenn ez a népcsoport? Látja a biztató jövőt vagy pesszimista ezt illetően?

– Ezek egymásból fakadó, egymáshoz közel álló kérdések. Igyekszem megfelelően válaszolni rájuk. Elöljáróban annyit kell megjegyeznem, hogy soha nem voltak politikusi ambícióim, semmilyen pártnak nem voltam és nem vagyok tagja, meglátásaim a múlt és a jelen realitásait tudatosan át- vagy megélő ember gondolatai. A székelység elszigetelését – amit ma diszkriminációnak neveznénk – legelőbb én a letűnt rendszerben, gyermekként éltem meg. Nem találtam magyarázatot arra, amikor a Szentegyháza felé tartó úton szekereztünk, hogy miért ér véget az aszfaltút Szászhomoródnál, Hargita és Brassó megye határán? Vajon ezt más országként fogták fel az akkori vezetők? Már akkor elgondolkodtam azon, hogy miért kell az almási rokonaimnak a legkülönbözőbb városokban, a nehéziparban, az építőtelepeken munkát vállalniuk?

... és Csete Árpád lelkésszel

A Székelyföld a maga lakóival és szokásaival tényleg különleges, de az ország déli részén élők – sajnos – azt tartják, s még ma is él bennük a hibás sztereotípia, hogy itt megrögzött „bajkeverők” élnek, akik egy szelet kenyeret sem adnak annak, aki nem tud megszólalni a nyelvükön. A területi átszervezésről, a régiósításról annyit, hogy én óvakodnék az enklávé kifejezéstől, mert az azt sugallja, hogy az illető terület elszigetelődik az ország többi részétől. Ez nem lenne jó a Székelyföldnek. Másik utat kell találni – véleményem szerint –, valóban körül kell határolni, meg kell nevezni valamilyen entitásként ezt a helyet, de úgy, hogy ne zárvány legyen, s az autonómia elve se sérüljön. Azt nem tudom pontosan, hogy milyen változások következtek be a romániai oktatásban, de azzal tisztában vagyok, hogy az idősebb generációkat olyan téves ideológiák mentén nevelték, hogy ők nem tudnak közös nevezőre jutni egy olyan közösség tagjait illetően, amelyet a többség következetesen fel kívánt számolni vagy legalábbis megkísérelt letagadni. Az a személyes véleményem, hogy akkor tudja meg a többség, hogy kik is vagyunk mi, székelyek, ha elfogulatlanul tanulmányozzák a történelmet. Tisztában kell lenniük a románoknak azzal, hogy a huszadik század előtt, csak Mihály vajda idejében terjedt ki ide rövid időre az uralmuk, de akkor is azért, mert a szabadságjogaikért – a ma is oly sokat emlegetett autonómiáért – a székelyek támogatták. A székelyek azzal szövetkeztek, akikben megbíztak, de csak addig, míg az ígért jogokban reménykedtek, s nyilvánvaló, hogy ma is képesek bármely másik népcsoporttal – éppenséggel a románokkal – együtt létezni, amely tiszteletben tartja jogaikat és szokásaikat. Ahogyan én ismerem a székely mentalitást, előbb vagy utóbb megvalósítjuk a célkitűzéseinket, de csak akkor, ha eltűnnek a románság hazugságban felnevelt generációi, amely ma már képtelen tájékozódni, nem hajlandó az „átmodellálódásra”. Ezzel párhuzamosan nagy öröm látni, hogy mennyire jól fennmaradtak bizonyos székely népszokások, hogy kis munkával milyen kallódó értékek támadnak új életre, ha akarjuk. Hinni kell a székely jövendőben és nagy szeretettel tenni érte, hogy valósággá váljék egyszer.

Simó Márton

Forrás:

http://kulturhon.szhblog.ro/2013/08/12/ha-nem-szekely-akkor-senki-es-semmi-vagyok/