Marton Pál: Égi ítélőszék 

Fent a felhők felett az Ég magasában 

Örökös napfényben egy ragyogó vár van. 

Szivárvány a fala, a teteje végig 

A tornya felér a legmagasabb égig. 

Öröktől fogva áll e fényes palota, 

Földi szem idáig nem láthat el soha. 

Itt mérik az időt egy perc egy évezred, 

De kezdete és vége a végtelenbe terjed. 

Az égi palota legragyogóbb terme 

Napsugár-szőnyeggel van beteregetve, 

S a teremben szemközt a nagy emelvénnyel 

Hatalmas könyv előtt maga Clió székel. 

Nemzetek és népek élete és sorsa 

Be van írva abba, hófehér lapokra. 

Dicsőséggel szerzett s vértől ázott képek 

Itt búsongó gyászdal, amott hősi ének. 

Nagy ítélőszék van összehíva mára 

Jönnek már a bírák csillogó talárba'. 

Legelöl az elnök, maga a zord Végzet, 

Közvetlen utána az Igazság lépked, 

Aztán a Szeretet követi őt halkkal, 

Végül Mars hadisten és a Békeangyal. 

Fellépnek a fényes magas emelvényre 

Int az elnök, - s Clió ígyen kezd beszédbe: 

"Égi ítélőszék! Vádolok egy népet, 

Amely ősi jussát s mindent elfecsérelt 

És a többi nép közt rongyossá lezüllött 

S honszeretet helyett politikát űzött! 

Fegyelmet nem ismer, összeférhetetlen, 

Ma butaságig tűr, - holnap vad, kegyetlen. 

Pazarló és léha, a versenyben renyhe, 

Szalmaláng csak minden lelkesedés benne. 

A lelke mélyén meg csupa önzést látok, 

Örök gyűlölködés rajta ősi átok, 

Hogy jobban gyűlöli honfitársát, vérét, 

Amiként számtalan esküdt ellenségét. - 

Pártoskodó, lusta, konok és munkátlan, 

Irígy és törtető, hitetlen, hálátlan, 

Még most is veszekszik, bűnét másra tolva 

Mikor a hazája széthullt darabokra. 

Íme ez a kép a jelenkor magyarja! 

Hiába volt e népnek annyi hőse, nagyja, 

Nem hallgatott rájuk, - de sőt megkövezte, - 

S inkább demagógok frázisait nyelte! 

Feljegyeztem mindent! - A számadást várom. 

Betelt már a mérték, - túl sok van rováson. 

Nincs helye a földön hitvány nemzedéknek, 

Töröljétek le a térképről e népet!" 

...Mély csend támadt erre a kegyetlen vádra, 

Rideg szigor ült ki a bírák arcára. 

- Jaj ha mindez igaz, amit Clió állít - 

- Jaj ha e súlyos vád ítéletté válik. 

De lebben az ajtó - s a félelmes csendbe 

Most a geszti Mártír lép be a terembe. 

Oda tart egyenest a nagy emelvényhez, 

S fátyolozott hangján halkan kezd beszédhez: 

"Bírák! - Kik méritek nemzeteknek vétkét, 

S tudjátok, hogy mi az igazságos mérték, - 

Ne csak azt nézzétek mi a magyar máma, 

Hogy széttörve-tépve ősi szent hazája! 

Hisz a jelen - s mit egy emberöltő láthat 

Örökkévalóság rövid perce már csak. 

S magyarnak a vétke nem olyan nagy vétek, 

Fölötte a pálcát hogy már eltörjétek. - 

Hát az herdálta el ősi örökségét 

Akit kiraboltak, kifosztottak végképp? 

Akit letiportak, megejtettek csellel, 

S évekig titokban mérgezték métellyel? 

Ha hibázott népem, az nem volt gonoszság, 

Hitvány álpróféták elbolondították! 

Hiszékeny volt csupán, s ez a nagy hibája, 

Hogy hitt Wilson ravasz, csábító szavába. 

A kegyetlen önzés, bosszú és irígység 

Nyugatot kelettel aljas frigybe fűzték. - 

Szegény hazámat csak úgy tehették tönkre 

S ma közös bűntudat tartja őket össze. 

Vetélkedő rablók jó cimborasága 

Ez volt elleneink erkölcsi palástja! 

S tán hazám földjével fizessük meg nékik 

Orgyilkos barátunk árulása bérit? 

Mi küzdöttünk bátran, becsületben, hitben - 

Örömöd volt benne Vitéz Mars hadisten! 

Mikor lépre-csaltak s eldőlt szent határunk 

Te szelíd Szeretet - Téged ott nem láttunk! 

S aztán viaskodtunk hiéna-hadakkal, 

S Te elkéstél onnan fehér Békeangyal! 

Végül ránkszakadt a trianoni gazság, 

Hol voltál Te akkor pártatlan Igazság? 

Vagy tán a bűn nem bűn, ha a győző tette 

Aki az ártatlant máglyára vetette? 

Ha győz is a földön az ármány s gonoszság, 

De itt fenn az Égben legyen hát igazság! 

Minket csak a balsors lángostora vág csak, 

Vér áztatja földjét Nagymagyarországnak! 

Szűnjön meg a csapás! Bízva nézek rátok - 

Nem kegyelmet kérek, - igazságot várok!" 

...Menydörgéssé vált már a szónokok hangja, 

Mely az ég felhőit szerte űzi, hajtja, 

S amint felszakad a fehér fellegfátyol, 

Magyarország látszik az ég magasából. 

Feltűnik a gyászos Muhi puszta képe, 

Távolabb Mohácsnak vérázott vidéke. 

Amott sóhajtozik a majtényi róna, 

Mintha visszhangjából tárogató szólna! 

S feltűnik Aradnak véres golgotája, 

Majd a geszti kripta álmodó magánya. 

Csupa mérföldkő, mely a sors útját jelzi, - 

Ezerszer fájdalmas emlék valamennyi! 

S az elrabolt Kárpát komor zúgásában 

Annyi néma bánat, fájó imádság van. 

Rab székely rónákon zokogó szél támad, 

S magyar álmok sírján lengeti a fátylat. 

A komor bíróság halk tanácsba mélyed, 

Mély halotti csendben megszólal a Végzet: 

És mintha szemébe egy könnycsepp lopódzna, 

Ítéletet mond ki - a védőhöz szólva: 

"Vértanú halálod legyen hát a Váltság, 

Lásd meg innen hazád új feltámadását. 

S hogy megmutathassa méltó-e a létre, 

Próbára bocsátjuk, - még egy ezredévre!"